Készülődő

jégre teszem a tűnt nyarat
a gyümölcsérlelő sugarat
frissét jégbe fagyva őrzi a levél
szilva hamvát titkolja a Tél
galagonyát somot kökényt
másnapra való jó reményt

szívem is csak ráncos dió
elrejti mélyre ami jó
nyári kincseim őrizgetem
tavasszal talán előveszem
az is lehet hogy már sohasem
végleg kihűl a dermedt szívem

jégablakomon kitekintek
a tűnt időknek búcsút intek

Fagy közelít

Novemberi szél rázza
a száraz ágakat megint;
a nyáron megnyurgult
cserszömörce üstökét
két kézzel cibálja.
Hideg telet jósol
macskánk hosszú szőre
és a kertben élő mókus
gyarapodó hája.

Mindenki túlélésre játszik,
tartalékol, spájzol, aggódva remél;
ki tudja, mit forgat deres fejében
a jégcsapszakállú büszke vén.

.

Zajlik a patak

olvadó hólé rohan
tépett medrében féktelen
fröccsenve porlik szét
feketén komorló köveken
habzik haragosan

vagy jégpáncél alá
dúltan behatolva
mint vad bika tördeli
apró darabokra
mindazt, mi útjába áll,

szaggatja, tépi
az agyagos partot,
dühében kavarog,
mérgesen fortyog,
nem csitul,
és meg nem áll...

ketten figyeljük
némán a partról
a zúgó víz
ahogyan tombol és rombol;
én és a jégmadár.

A kis madár
hal után kutat,
én nem lelek
gázlót vagy hidat,
bármilyen kár...

tudhattam volna,
hogy ilyenkor télen
elcsúszhat tervem
a megolvadt jégen
nem jutok át itt ma már,

a túlparton más issza boromat,
szoknyák alatt más keze kutat
és nélkülem zár be a bár;
gúnyosan csillanó szemével,
csőrében halfilével
elszáll a jégmadár

Csónak a téli parton

Elfeledve. Elhagyatva.
Félrelökve. Odahagyva.

Mire vágyódhatna még?
A túlsó part elérhetetlen.
De ha mégis...oly kietlen.
Ott se várja menedék.

Szinte érzi, ahogy roppan
bordája a kemény fagyban.
Lassan bedermed e lék.

Elfeledve. Odahagyva.
Szorongatva. Jégbe fagyva.

Nincs már sehol menedék.

Búvár a jég alatt

a hideg homály fölött
valahol ott kéklik az ég;
de már mindhiába,
bár közel vár a lék,
elérhetetlen távol
mégis a menedék

míg elveszti lassan
az eszméletét
látja közben jól:
gyönyörű szép
az ég felé törő
ezernyi kék
életet elragadó
légbuborék

oly híven őrzi
lélegzetét a jég
míg lelkéről odafönt
csendben dönt az ég

Az utolsó tűzgyújtás

Nem sajnálom a fogyó tűzifát!
Máglyába rakott hasábok tüze
sugározza rám az ősi mágiát
legalább még ma egyszer...
még egyszer, utoljára!

Szálljon magasba
kéményem sűrű füstje
és telepedjen rá a tájra,
köhögtesse meg
az errejárót cudarul!
Hadd lássa,
nem bánik a fával fukarul
a vén zsivány, ki most bőszen
egyre csak rakja, rakja még...
s ha már mindene a tűzön ég,
hát odaveti rá versét is dacosan!

Verseim nem könnyezik
a fehérnépek, e hálátlan dögök?
Legalább füstjük marja szép szemök,
míg engem elvisznek az ördögök!

December a tanyán

Feketére fagytak
a napraforgó szárak
már a szívembe is
beköltözött a tél.
Nem épülnek újra
csalóka légvárak.
Tudom, hogy ezúttal
végleg elmentél.

A kifosztott szántóról
elszálltak a varjak.
Szívemben sem maradt
már csöppnyi öröm.
Csak tetőmön dermednek
a kövirózsák,
a tetszhalott zuzmók
s a varjúköröm.

Hideg kályhám elé
térdelek helyetted,
bár lehet, hogy ma már
be se gyújtok;
úgysem tűnnének el
vénülő kezemről
melegben sem
a fagyási foltok.




.

Tüdőgyulladás

Szikrát fogott az ágy
csütörtök délben
itt a télben
és lángralobbant,
mint mikor a háborúban
gyújtóbomba robbant;
és tűz emésztette el
azt a régi-régi házat,
hogy nem maradt nyomán
csak üszök, hamu
és bánatos alázat;

de most a láng
belülről csapott fel,
testem volt a fészek,
belázasodtam; s mint
a részeg tengerészek
dülöngélve, imbolyogva
vízért mentem volna...
de már nem tudtam, hova
vezetnek tétova
lépteim;

visszazuhantam
a lángok közé,
hagytam, hadd emésszen
az a tébolyult lángtenger
végleg és egészen;

de Tél Vezér zsoldosa,
a jégdárdájú szél
ablakom szárnyát
belökte hirtelen;
így érkezett a tűzhalál
alól felmentés,
váratlan kegyelem;

forró lehelletem
jéggé dermedt legott,
és most fagyott
testem felett
halotti dalt játszik
a jégcsapok xilofonja
és egy bús fagott.

Kettétört jégtábla

Feltorlódó hókásás gondok
egymásnak feszülő végletek
eltérő akaratok, vágyak,
elhibázott sors-oldó képletek;
elég néhány ostoba hiba,
egy pár banális tévedés,
hogy megroppanjon egész életed
és kettétört jégtábla képében
szemlélhessed beteljesült végzeted

Tűnődés a tóparton

Roppan a jégpáncél már a tavon
a lékekben sötéten csillan meg a víz...
Vajon mi vár rám az új tavaszon?

Kásás lett a hó, már alig csikordul
inkább csak elomlik lépteim nyomán,
lábnyom alján szürke hólé csordul.

Rügyek duzzadnak nekibátorodva
üdvözlik a napfény gyengéd sugarát
lassan az idő a délutánba fordul...

Ha a bőjti szél még új erőre kapna,
s elbújna a nap egy hosszú pillanatra,
vélném, hogy megint visszatér a tél.

De már a lélek úgy várja a tavaszt,
hogy eljő végre és mosolyt fakaszt,
mit minden arcra ráragaszt!

Jó volna, ha szívem felderülne,
nem rágná tovább a kétely mételye,
s az én arcomra is szelíd mosoly ülne.

Jégtáblák ringanak a sötét tavon;
remény és közöny és halvány bizalom...
Vajon mi vár rám az új tavaszon?

Hullott almát kapar az őz
a szemcsés hó alól;
barna szeme rajtam időz.

Egy szökelléssel távozik,
üres a kert megint,
himbálózik a cserje ága…
az őznek búcsut int.

Én maradok csak és a pad,
két öreg bútordarab;
űzött őzem a túloldalon
új almába harap.

Gyere vissza, várlak én!
- suttognám az őznek…
fejemben mint a muslicák
rímek kergetőznek.