| |
| Lombhullás
|
A bükkös most egy katedrális!
Hamvas szürke, vaskos oszlopok,
Magasba nyújtózó, karcsú ágak
És égre nyíló ablakok
A hűvös hajnalban némán állok
Fülemben muzsikál a csend
Ám váratlan örömtől felkiáltok:
Ott fenn, fenn valami zeng!
És egyszerre, mintegy varázsütésre
Elszakad ágától a sok levél
És pörög-forog fenn a légben
Míg végül mindegyik földet ér…
(Tétova lábad utat keres
A csúszós avaron, jaj, el ne ess!)
|
|
| Akkor és most
|
Akkor friss zöldtől harsogott a bükkös
az ég felé emelte karcsú ágait
s az ágak csúcsán a fény eltáncolta
a megújulás színarany álmait;
lábam elé hófehér virágból terített
az erdő vadul burjánzó szőnyeget
és csak a riadt őzek iramlása vágta félbe
a mindenhonnan hangzó madáréneket.
(Most óvatosan lépdelek
a száraz ágakon
és lábam meg-megcsúszik
a síkos avaron)
|
|
| Zebegényi bicikliút
|
A szürke betonúton csillámló sárga csík,
ennek mentén jövök és megyek.
Most jobbról csobog a Duna,
a túlparton füstölgő, párás, zöld hegyek.
A parti füzesben szárcsák reklamálnak:
- Ez a csónak itt túl közel halad!
A víz felszínén halk csobbanások jelzik,
Hogy a mélyben hal rabol halat.
Két kutya közelít, egy vizsla és egy szetter.
Rám függesztett szemük csupa jóindulat,
bár orruk jelzi messziről, hogy nincsen
zsebemben számukra csábító falat.
Azért illendően üdvözölnek…
gazdájuk is biccent, amint elhalad.
Rajta már az ismerős, ócska szvetter,
ezzel búcsúztatja a távozó nyarat.
Egy tompa puffanással lábam előtt
földet ér két tüskés, zöld burok.
Felhasadnak rögvest, pattogva szétgurulnak
belőlük a vidám, barna vándorok.
Vöröses arcuk megfürdik a napban
és máris olyan…frissen mosdatott.
Ki hinné, hogy belőlük sarjadnak
a hűvös árnyú, büszke fasorok?
A hajóállomáson épp kikötnek.
Partra tódul sok ordító gyerek.
Kísérőik előbb perlekednek,
aztán rágyújtanak, legyintenek…
A szürke betonúton csillámló sárga csík,
Ennek mentén jövök és megyek
Most balról látszik a Duna,
s a túlparton a kékellő hegyek.
|
|
| Kettétört jégtábla
|
Feltorlódó kásás gondok
egymásnak feszülő végletek
eltérő akaratok, vágyak
elhibázott sors-megoldó képletek;
elég néhány ostoba hiba
egy pár banális tévedés,
hogy megroppanjon egész életed
és partra vetett,
kettétört jégtábla képében
szemlélhessed beteljesült végzeted
|
|
| Piknik a hegyoldalban
|
A hegyoldalra kivonult
a Fenyő-óvoda.
- Cirbolya, te ülj ide!
- Kis luc, amoda!
Van itt helyünk bőven,
Jut mindenkinek…
Fejünket a játszi szellő
Szirommal hinti meg.
- Aki megszomjazna, szóljon!-
kap friss esővizet,
belépőként Felhő Apó
mindig ezzel fizet…
S ha vége lesz a zsúrnak
sem megyünk sehova.
Végleg ide költözött
A fenyő-óvoda!
|
|
| Hegyi legelőn
|
Lovaim oly boldogan legelnek itt
Élvezik ínyükön a szabadság édes ízeit
S hogy nem korlátozza őket hirtelen
Kerítésdrót, támfal, ember… semmi sem.
És épp ezért nem szöknek innen el,
Hisz a Szabadság elébük térdepel.
|
|
| Megáradt patak
|
Haragot mímel a zúgó...
A huncut öreg fickó
az őszi esőktől erőre kapott,
s most brummogó bőgősként kiséri
a levelek táncát,
s a lenyugvó napot.
|
|
| Hajnalhasadás
|
A hajnal a csendedért csenddel fizet
Szellő sem fodrozza a hallgató vizet
Nem suttog a nádas, teljes az áhítat...
Még egy pillanat és felébred a Nap.
|
|
| Tavaszi szél vizet áraszt
|
Nehezen vonszolják magukat
a tavaszi esőtől terhes felhők
a komor égen.
Vadul hajszolja őket,
megpihenni nem engedi
a szigorú bőjti szél.
A korai vetés már langy esőkre
vágyna; vár még és remél.
|
|
Megjött hát a víz! Tán több is,
mint elég…
S a gondterhelt gazda, ki eddig
az esőt leste, most aggódó szemét
a földre veti…
csizmája orrával a rögöt bökdösi,
befelé morogva;
hisz látja, a föld megelégelte
már az égi áldást;
pórusain visszabugyognak
elnyelt nedvei
és megáradt a Tiszán a morotva
|
|
| Zöldár
|
A folyó most visszavette, ami neki jár.
Az ártéren a kis ház térdig vízben áll,
kertjében a szomjas fűzek végre boldogok,
de kényes gyümölcsfáink csak fuldokolnak ott.
Szennyes hullámok kínálnak ócska limlomot,
mit a tolvaj víz innen-onnan ellopott,
lassan sodródik szeletnyi szétázó kenyér,
kamrából szabadult polcon egy futkosó egér…
A hullámok már a töltést ostromolják,
dacol velük pár sornyi lerakott homokzsák
a parton már folyik a déli kvíz…
Elég erős a védgát, vagy győz a víz?
A folyó most visszavette, ami neki jár;
életünk e habzó, szennyes ár.
|
|
| Tópart, öreg este
|
A vízparton senki sincs, csak én...
Ez a kis tó most az enyém.
A susogó nádas, a szomorúfűz,
hamvadó emlékek s a kialvó tűz.
Néha szárnyat rebbent egy riadó madár
de a szúnyograjok elnyugodtak már.
A sok béka sem zengi nászénekét,
a fotós most átgondolhatja az életét...
Csak még egy gyors kattintás, mialatt
az éj sötét vizébe fullad már a nap.
|
|
| Szabadban
|
Magányos csavargóként ültem
a dűlőúti kőkereszt tövén
a külvilágra alig is figyeltem
pedig csudákat halmozott
az esti fény
felhők siettek kései randevúra
a táj meg lassan bódult álomba dűlt
én is elalhattam... mire felriadtam
a kőkereszt már teljesen kihűlt
|
|
| Elhagyott kert (haiku-lánc)
|
Rozsdás lánc, lakat
zöld deszkán kopott írás
"Nem kell az újság"
Nyikorgó zsanér
Sövény fölött szökellő
megriadt őzek
Száradt ágcsúcson
gyanakodó varjú les
gazda vagy tolvaj
Üres a kunyhó
Homályos ablakon át
Fény lopakodik
Pókháló őrzi
kitinvázát hajdani
dús lakomáknak
Felmagzott csalán
és kórók sűrűjében
vihartörte ág
Utat keresztezve
szederinda kúszik
titkos cél felé
Keskeny ösvényen
óvatos léptek alatt
ó dió roppan
Hullott gyümölcsök
elfojtott erjedése
nem párlik szesszé
Hasztalan hever
körte, alma, temérdek
duránci barack
Dőlt kerítésen
Vadszőlő fojtogatja
A bús borostyánt
Dúlt virágágyás
Vakond járhatott alant
Szélén vadvirág
Dacosan emel
Gyönyörű kelyhet hiszen
Hívatlan vendég
Csiga nyomot húz
Fölötte rigó dalol
Kottából olvas?
Fejét forgatja
Fülesbagolypár, messze
Még a szürkület
Csendben ülök
Karom ág, lábam gyökér
Bőröm fakéreg
|
|
| Szárnyra kelni
|
Nem itt kéne állni
a móló végén, abban
az idétlen turista
szalmakalapban...
napszemüvegben,
a kézben üveggel,
melyben meleg hab van;
hanem csakis abban
az álomban kéne
mélyen elmerülni,
aztán szárnyra kelni,
és elmenekülni...
Kifeszített lábbal,
kiterjesztett szárnnyal
ringatózni a levegő
langy hullámain;
szinte máris érzem,
izmaim már készen...
elönti a vérem
az adrenalin.
|
|
| Álom
|
Smaragd fűtől hullámzó széles mezőn álltam
a tenger és az alkonyi ég között
csak úgy odakerültem, hol még sose jártam
szívembe a magány fensége költözött;
sósillatú széltől hullámzott a fű
nem voltam vidám nem voltam keserű
csak úgy álltam ott a semmi közepén
most már azt hiszem, az Isten tenyerén
|
|
Tavaszi dal
Barnásszürke barka bontogatja bolyhát;
zsendülő fű között friss rigó szökell,
a mocsári béka türkíz nászruhája
megvillan a tócsán; rá szajkó felel ;
ki tollas testén újdonat szárnyfoltját
bontogatja… kék villanása ős-tavaszi jel!
Fecskék csivitelnek, boldog fészket raknak
az éledő reménynek szikkadó falára,
késztet a nász és oly távol a holnap…
figyeljünk álmaink bűvölő dalára…
|
|
Szólj hozzá
3 hozzászólás
Ráczné Barta Julianna [ 2010-08-11 13:02 ]
Kedves Gyula!
A ma olvasott versek közül a Szabadban és az Álom címűek érintették meg a lelkem. Úgy éreztem, mintha már velem is megtörtént volna ez. Üdv: bartajutka
Ráczné Barta Julianna [ 2010-07-04 13:29 ]
Tisztelt Kajuk Gyula!
Ma voltam először ezen az oldalon, de ezután azt hiszem minden nap benézek. A versek csodálatosak, (én csak ilyen egyszerű jelzővel tudom kifejezni amit érzek). A Pieta meghatóan szép, mélyen megérintette a lelkem.
Köszönet az élményért: Barta Jutka
Szász Lenke [ 2010-06-13 19:58 ]
Gyönyörűek a képek és a versek is.
|
|
